A fotós utazása: Személyes és szakmai fejlődés
- Farkas Viktória
- aug. 26.
- 4 perc olvasás
Sziasztok, Farkas Viki vagyok a Viki Photo Art Tulajdonosa.
Az én fotós utazásom jóval azelőtt elkezdődött, hogy az első profi gépemet a kezembe vettem volna. Évekig irodavezetőként dolgoztam, de a monitorom háttérképe mindig ugyanaz volt: Downtown Manhattan látképe a Brooklyn régi 1-es kikötőjéből. Egy kép, ami egy álmot testesített meg. Álmodtam róla, hogy egyszer majd én is ott állhatok, és a saját szememmel láthatom ezt a csodát.
Ez az álom vezetett életem legnagyobb, komfortzónán kívüli utazásához: New Yorkba költöztem, ahol végül 4,5 évet éltem. Ez volt életem legszebb, de egyben legnehezebb időszaka is. Ahogy a Lens and Life című könyvemben is írtam, nem igazán beszéltem angolul, amikor kiköltöztem, így a legnagyobb kihívás az volt, hogy a fotózást egy idegen nyelven tanuljam meg. De sikerült, és büszke vagyok arra, hova jutott a fotós tudásom. Hálás vagyok minden tapasztalásért, nem cserélném el semmiért.
Így be kell vallanom, hogy számomra a valódi felismerés, a végtelen utazás kezdete New Yorkban érkezett el. Itt vettem először kezembe profi fényképezőgépet, és itt tanultam meg a fotózás alapvető szabályait. Amikor pedig végre ott álltam a híres kikötőben, és elkészíthettem a saját képemet arról a látképről, amit évekig csak a monitoromon néztem, az a boldogság leírhatatlan volt. De ez még csak a kezdet volt. Ma arról az utazásról szeretnék mesélni nektek, ami ezután következett – arról, hogyan formálja a fotózás nemcsak a szakmai tudásunkat, hanem a személyiségünket és a világlátásunkat is.
Az első lépések: A szabályok bűvöletében
Amikor egy fotós elindul a pályáján, az első időszakot a technikai tudásvágy uralja. Meg akarjuk érteni a rekeszértéket, a záridőt, az ISO-t. Bújjuk a cikkeket a harmadolási szabályról, a vezető vonalakról. Ez a fázis elengedhetetlen. Olyan, mint amikor egy zenész a skálázást gyakorolja. Meg kell ismernünk az eszközünket és a szakma „nyelvtanát”, hogy később képesek legyünk folyékonyan „beszélni” a képeinkkel.
Ebben az időszakban a sikerélményt egy technikailag hibátlan, éles, jól exponált fotó jelenti. És ez így van rendjén. Ezek a szabályok adják meg a kapaszkodókat, amelyekre támaszkodva biztonsággal mozoghatunk.
A fordulat: Amikor a szabályok háttérbe szorulnak
Az igazi varázslat akkor kezdődik, amikor a technikai tudás már nem teher, hanem természetes készség. Amikor már nem azon gondolkodsz, hogy milyen beállítást használj, mert az ujjaid ösztönösen tudják a dolgukat. Ekkor szabadul fel a kreatív energia, és a fókusz a „hogyan”-ról átkerül a „miért”-re és a „mit”-re.
Mit akarok elmesélni ezzel a képpel?
Milyen érzést szeretnék kiváltani a nézőből?
Miért fontos számomra ez a pillanat?
De amikor a fotós szemed kinyílik, már nemcsak a nagy egészet látod. Gondoljunk csak a Brooklyn hídra. Turisták ezrei fotózzák nap mint nap. A legtöbb kép ugyanazt mutatja: a teljes hidat a háttérben Manhattan felhőkarcolóival. Ez a klasszikus, képeslapra illő fotó. Egy dokumentáció arról, hogy „itt jártam”.
Én is ott álltam a hídon, de engem más ragadott meg. Nem a távoli, tökéletes látképre fókuszáltam, hanem a mellettem lévő biztonsági rács textúrájára. Észrevettem, ahogy a délutáni napfény átsüt rajta, és a híd ívének szellemképes árnyékát veti a fémre. A szemem a rács homályos, meleg tónusú felülete és a távolabbi, éles kőpillér között ugrált, amelynek tetején a félárbócra engedett zászló lengett.
Ebben a pillanatban számomra a kép nem magáról a hídról szólt. Hanem a kontrasztról: a homályos előtér és az éles háttér, a meleg fém és a hűvös kő, az elmúlásra utaló zászló és a végtelen, élettel teli kék ég között. Egyetlen képben benne volt a textúra, a történelem, egy érzés és egy teljesen egyedi nézőpont. Én ezt a pillanatot kerestem. Nem a hidat akartam lefotózni, hanem azt, ahogyan én láttam és éreztem ott és akkor.
Ez a különbség a nézés és a látás között.
Személyes fejlődés a lencsén keresztül
Ez az a pont, ahol a fotózás mélyen személyes önismereti úttá válik. A fényképezőgép egy szűrővé válik, amelyen keresztül nemcsak a világot, hanem önmagunkat is jobban megértjük.
Türelem: Megtanulsz várni a tökéletes fényre, a megfelelő pillanatra, arra, hogy a modelled feloldódjon.
Bianka fine art fotózása Empátia: Amikor portrét készítesz, rá kell hangolódnod a másik emberre, hogy a felszínnél mélyebbre láss, és valami valódit ragadj meg a személyiségéből.
A szépség meglátása a hétköznapokban: A fotós utazás egyik legnagyobb ajándéka, hogy megtanít észrevenni a szépséget ott, ahol mások talán elmennek mellette.
Bátorság a sebezhetőséghez: Amikor megmutatod a képeidet, egy darabot adsz magadból a világnak. Megmutatod, te hogyan látod a dolgokat. Ez sebezhetővé tesz, de egyben bátorságra is nevel. Portfóliom
Az utazás sosem ér véget
A fotós útja nem egy egyenes vonal. Inkább egy spirál, ahol újra és újra visszatérünk régi témákhoz, de már egy magasabb szintű tudással és mélyebb önismerettel. A stílusunk folyamatosan csiszolódik, alakul, ahogy mi magunk is változunk. De van, ami nem változik. Ahogy gyerek koromban nagyon szerettem a fekete színű ruhákat, ez ma visszaköszön a kedvenc portré stílusomban, a fine art fotózásban, ahol a drámai megvilágítás és a többnyire fekete megjelenés ötvöződik.
Megtanultam, New Yorkban amit kellett, és most izgatottan várom, hogy Európában kamatoztassam a megszerzett tudásomat, új perspektívákat felfedezve. Mert ahogy a könyvemben is megfogalmaztam: „Kétségtelen, hogy a fotózás egy szerelmi viszony az élettel.” Életem eddigi legizgalmasabb viszonya! Sosem tudod, mit rejt a holnap.
A fotózás nemcsak arról szól, hogy képeket készítünk a világról, hanem arról is, hogy a világ képeket készít rólunk.
Hozzászólások